A sokat emlegetett nárcizmus

Napjainkban egyre elkerülhetetlenebbé válik, hogy akár a hétköznapi beszélgetéseinkben, akár a média különböző csatornáin ne fussunk össze a "nárcisztikus", gyakran szitokszóként is használt kifejezéssel. Igen gyakori jelenség, hogy panaszkodunk például a nárcisztikus főnökünkre, párunkra, családtagjainkra. De mit is jelent valójában a nárcizmus? Milyen is tulajdonképpen egy nárcisztikus személy? Mit tehetünk a nárcizmussal szemben, és mi a teendő akkor, ha saját magunkon észleljük a zavar különböző súlyosságú jegyeit? Az alábbi bejegyzésben ezekre a kérdésekre kaphatunk - ha nem is átfogó - válaszokat.

Mit jelent a nárcizmus?

Nem egyszerű a dolgunk a nárcizmus definíciójának megalkotásakor. A fogalmat Sigmund Freud alkotta meg egy ókori görög mitológiai alakra, Narkisszoszra utalva. Narkisszosz senkit nem volt képes szeretni saját magán kívül, önmagát viszont beteges mértékben imádta. Hétköznapi értelemben a nárcizmus egy olyan jellegzetes beállítódást és viselkedésrepertoárt jelent, melyben a fő mozgatórugó a személy túlzott önszeretete, önhittsége, önzősége, ha úgy tetszik, beképzeltsége. A nárcisztikus személyt a saját érdekeit és szükségletei előtérbe helyező, másokon átgázoló, mások igényeit figyelembe nem vevő, közönyös embernek gondolhatjuk. Azonban ha mélyen magunkba tekintünk, bevallhatjuk, hogy bizony velünk is előfordul, hogy csak saját magunkkal foglalkozunk vagy érdektelenné válunk mások problémáira. Akkor már mi is nárcisztikusak vagyunk? Bizonyos mértékig biztosan, de ne ijedjünk meg, hiszen az egészséges személyiségműködéshez hozzátartozik az is, hogy képesek legyünk önmagunkra, a saját szükségleteinkre és vágyainkra is gondot fordítani.

Mi különbözteti meg akkor az egészséges és a patológiás nárcizmust? Patológiás nárcizmus alatt a narcisztikus személyiségzavar, illetve számos egyéb kóros állapotban megjelenő nárcisztikus állapotok különböző súlyosságú megjelenési formáit értjük. A patológiás nárcisztikus személy önmagát különlegesnek és egyedinek, mások felett állónak, jobbnak gondolja, határtalan sikerről, hatalomról vagy szépségről ábrándozik. Mivel saját magát nagyszerűnek és kiemelkedőnek látja, szüksége van a környezete feltétel nélküli elismerésére és csodálatára, és úgy érzi, nagysága miatt többet engedhet meg magának, másokat kihasználhat, önmagát feljogosítottnak érzi bizonyos cselekedetekre, melyekkel különleges bánásmódot kíván elérni. Azonban ha valaki csak a saját nagyszerűségével képes foglalkozni, szükségszerűen igen csekély ideje marad másokra: a nárcisztikus személy így a többi ember szükségleteivel és érzéseivel nem képes azonosulni, sőt, gyakran irigy másokra, vagy éppen megfordítva, azt gondolja, hogy mások irigyek rá, melyet dölyfös, fennhéjázó, akár lenéző attitűdjével közvetít is a környezete felé. A fentiekből azt gondolhatjuk, hogy igencsak nehéz lehet annak az embernek a dolga, aki megpróbál együttérezni egy nárcisztikus személlyel: nehéz érzelmileg kapcsolódni valakihez, aki érezhetően lenéz és semmibe vesz minket. Fontos azonban megértenünk, hogy éppen ebből a kapcsolódási nehézségből következik a nárcisztikus személyek valódi tragédiája: egy olyan ember, aki ennyire eltaszít magától másokat, rendkívül magányosnak és elszigeteltnek érezheti magát. Ráadásul a külvilág felé közvetített felnagyított énkép, a különlegesség képzete valójában egy gyenge, bizonytalan, ürességélménnyel átitatott, sérülékeny belső struktúrát leplez.

Milyen akkor egy nárcisztikus ember?

A fenti leírásból láthatjuk, hogy a nárcizmus bizonyos tulajdonságok halmazát jelenti, melyek közül nem is feltétlenül mind jelenik meg, ami pedig megjelenik, az különböző súlyossági fokokban mutatkozhat meg. Ebből következően a nárcisztikus személyek halmaza igen csak sokszínű, heterogén populációt jelent, mely az egészséges szinttől egészen a másokat könyörtelenül kihasználó, részvét nélküli - szakirodalmi terminussal élve pszichopátiás - nárcizmusig terjedhet. Szakirodalmi berkekben igen gyakori felosztás az úgynevezett "vékonybőrű" és "vastagbőrű" nárcizmus megkülönböztetése. A "vékonybőrű" nárcizmussal küzdő személy folyton a környezetére figyel: általában túlságosan érzékeny és fogékony a társas visszajelzésekre, azokon könnyen megsértődik, a kritikát nehezen viseli, így gyakran inkább a háttérbe húzódik, szégyenlős és visszahúzódó lesz, közben pedig megalázottságot, és szégyent érezhet. Ezzel szemben a "vastagbőrű" nárcisztikus személyek nem fordítanak figyelmet a környezetükre, a visszajelzésekre érzéketlenek, a kritikai megjegyzésekre agresszívan és arrogánsan válaszolnak úgy, hogy közben látszólag ők maguk nem sértődnek meg. Láthatjuk tehát, hogy a nárcizmus rengeteg különböző és eltérő súlyosságú destruktív elemet is magában foglaló jellegzetes viszonyulási mód, mely éppen emiatt a sokszínűség miatt sokféle hatással lehet az abban szenvedő személy életére, társas kapcsolataira és egyéb fontos, mindennapi életben megjelenő funkciójára.

Mitől alakul ki és mit tegyek, ha szerintem problémám lehet a nárcizmussal?

A különböző kórképekben is megjelenő patológiás nárcizmust a pszichoanalitikus elméletek szerint kora gyermekkori sérülések, negatív élettapasztalatok okozzák. A nárcisztikus egyén csecsemőkorában képtelen a szüleiről egy olyan belső képet kialakítani, melyben a szülőknek a rossz tulajdonságain kívül a jók is megjelennek, így a csecsemő nem is képes abba a nézetbe megnyugtatóan belekapaszkodni, hogy a szülei - és természetesen a későbbiekben más emberek - jók és elérhetőek számára. A nárcisztikus egyének szülei gyakran hűvösek, érzelmileg elérhetetlenek a kisgyermeknek, időnként pedig túlságosan szigorúak és büntetőek, akár agresszívak is. A gyermek azzal, hogy saját magát, egy-egy különleges képességét túlhangsúlyozza, képes lesz időszakosan elfedni abbéli szomorúságát és elutasítottság-érzését, hogy a szülei nem elérhetőek számára. Ez a jellegzetes kapcsolódási mód tehát a csecsemőkorból indul ki, majd az egyén fejlődésén átívelve megmarad felnőttkorban is, ahol a fentebb is ismertetett jellegzetes viselkedésrepertoárt és kapcsolódási nehézségeket eredményezi.

Mit tegyek, ha szerintem problémám lehet a nárcizmussal?

A legtöbb testi-lelki probléma esetében elmondható, hogy az öndiagnózis félrevezető lehet. Különösen igaz ez a nárcizmus esetében. Gondoljunk csak bele: egy olyan személy, aki különlegesnek és feljogosítottnak érzi magát, ad magának egy - sokszor egyébként helyes - diagnózist, ezáltal azonban egy új magyarázati keretet is kap a tetteire - ő csak azért cselekedett így, mert nárcisztikus, nem tehet róla, ez van. Fontos azonban kiemelni, hogy a nárcizmus, az azzal együtt járó viselkedésminták és súlyosan sérült kapcsolati módok változtathatóak, módosíthatóak. Ennek a korrekciónak az eszköze a pszichoterápia: egy olyan kapcsolódási mód, melyben a személy képessé válhat arra, hogy más szemléleti keretben gondolkodjon önmagáról, tetteiről és ezáltal változtatni is tudjon ezeken. Külön figyelmet érdemel, hogy a nárcizmus gyakran igen súlyos egyéb állapotokkal - például depresszióval, szorongással függőségekkel, más személyiségzavarokkal - együtt jelentkezhet, ami szintén szakértő segítséget, szükség esetén akár átmeneti gyógyszeres kezelést is igényelhet.

Amit tehát tehetünk, ha magunkon vagy másokon a nárcizmus jeleit észleljük, hogy szakértői segítséget kérünk vagy javaslunk. Kitartó munkával és a súlyossági foktól függően a nárcizmus eredményesen kezelhető pszichoterápiával: jelentősen javítható az emberi kapcsolatok minősége, és csökkenthető a belső bizonytalanság- és ürességérzés is. 

Tiringer Melinda klinikai szakpszichológus írása