Ne hajítsd el a jégkrémpálcikádat! 

Egy jégkrémpálcika valakinek csak egy jégkrémpálcika, másnak hajcsavaró, babaháztető, vonalzó. Hogy mitől függ, ki mit lát bele? Mint sok minden másra, erre is óriási hatással van a gyerekkor.

Ha kicsit közelebbről szemléljük a kreativitást: a kreatív elme képes széleskörű tapasztalatokra nyitott lenni, ezeket a tapasztalatokat aztán újszerű módon összekapcsolni, és végül a különböző helyzetekre illesztve alkalmazni. Úgy tűnik, a kreatív ember nem fél tapasztalni, hibázni, próbálkozni, van benne kellő reflektivitás és rugalmasság ahhoz, hogy az őt körülvevő világot és benne önmagát valóban lássa.

Az örök kérdés: mennyire fejleszthető?

Sokan úgy vélik, a kreativitás valahogyan összefügg az intelligenciával és/vagy a művészi hajlammal, talán éppen ezek következménye. Így a kreativitás tulajdonképpen alkati adottság, és fejlesztése - amennyiben lehetséges - csakis kognitíve, tanulás útján történhet. A tehetség a géneknek és az extrém inspiráló környezetnek (traumáknak és ösztönző tapasztalatoknak) a szerelemgyereke, akit a meg nem értettségnek és a nehéz boldogulásnak kell dajkálnia, hogy létjogosultságot nyerjen.

De a kreativitás, az újszerűség, az innovatív gondolkodás talán másképpen is értelmezhető: az olyan emberek természetes viszonyulásaként a világhoz és dolgaihoz, akik elfogadják a világot és dolgait. Akik félelem nélkül tudják befogadni a jelenségek lehető legtöbb dimenzióját, mert megvan bennük az ősbizalom, vagyis a bizalom abban, hogy a tapasztalás, a próbálgatás, a hibázás, a csalódás nem katasztrófa. Ezt pedig gyerekkorban már belénk táplálják. Vagy nem. A jégkrémpálcika lehet egy hosszúkás fadarab, amelyre éppen szükségem van: hajcsavaró, parkettadarab, vonalzó vagy sín, amelyhez a törött ujjamat kötözöm. Fantázia kérdése. Azaz részt veszek abban, ami körülöttem és velem történik, és nem félek megérteni, felhasználni, megosztani.

Türelem, türelem...

A kreatív ember sokszor "problémás": különleges figyelmet, különleges bánásmódot igényel, amit sok esetben nem tud vagy nem akar vállalni a környezete. A környezet címkéket osztogat, és ezekkel már gyermekkorban kijelöli a fejlődés útjait: sokszor sérülések, komplexusok, túlzott elvárások és rögzített szokások mentén. Csak keveseknek sikerül úgy átverekedniük magukat az érés évein, hogy meg tudják őrizni bizalmukat és függetlenségüket; őket kiválasztottaknak tartjuk, szerencséseknek, tehetségeseknek.

A címkék azonban jól is tudnak működni: egy klasszikussá vált kísérlet során Rosenthal és Jakobson[*] egy iskola tanáraiban néhány gyerek iskolai teljesítményével kapcsolatos pozitív elvárásokat alakítottak ki, ennek eredményeképpen a gyerekek tényleges osztályzatai javultak a tanév végére. Ebből is látszik, hogy az elvárásainkkal rombolni és építeni is tudunk, akár szülőként, akár vezetőként!

A gyerekek, akik olyan családi és iskolai miliőben szocializálódnak, amely a világ teljességének megtapasztalására ösztönöz, és elősegíti a gyermek függetlenségét, a tettei fölötti felelősségvállalását, azok később is nagyobb biztonságban fogják magukat érezni a problémahelyzetekben, hiszen tisztában lesznek azzal, hogy a legtöbb probléma helyett "csupán" megoldandó feladatok, de legalábbis megküzdhető krízisek vannak, amelyekkel képesek szembenézni.

Járt utat, járatlanért... csak nyugodtan!

Többségünk ugyanis azt sajátítja el a környezetétől, hogy a lehetőségek száma véges, a következmények többsége rossz, az élményeink nagy részét nem illik vagy nem lehet másokkal megosztani. A kijelölt útról letérni nemcsak ostobaság, de egyúttal veszedelmes is. A világgal szembeni bizalmatlanságban nevelt, túlóvott, függésben tartott gyermek sosem fog merni igazán tapasztalni, mert sem magában, sem a világban nem lát érdekességet és örömöt. A jégkrémpálcikát a háta mögé fogja dobni, akkor is, amikor épp szüksége lenne egy virágkaróra.

A gyermekek (és felnőttek), akik képesek megengedni maguknak, hogy a világról valódi tudást szerezzenek, és ezt a tudást az énjük és környezetük szerves részévé tegyék (megéljék), azok mélységében, mindazonáltal a maguk örömére fogják megérteni az élet csodáját: minden hat és minden alakít. A határok, amelyek egyik jelenséget elválasztják a másiktól, legtöbbször csak egyezményes kompromisszumok - és persze ezeknek is megvan a maguk haszna -, de a lényeg mindig csak az: mit kezdünk ezekkel? Ha belátjuk, hogy bármit, nemcsak kreatívvá válhatunk, hanem a környezetünket is inspirálhatjuk.

Mi is, és a gyermekeink is megérdemlik, hogy a világban felelősnek érezzük magunkat. Megengedhetjük magunknak, hogy a kapcsolataink és a helyzeteink hassanak ránk, és aztán tapasztalatainkat felhasználhassuk a magunk és mások örömére. Érdemes megtanulnunk, hogy jelen lenni a saját életünkben olyan kényszer, amely örömökkel is szolgál: örömmel a cselekvésben, örömmel a hasznosságban, örömmel a szeretetben. Megérdemeljük, hogy erre törekedjünk, és el is érjük. Így mutathatunk példát a gyermekeinknek is: támogassuk őket az önálló, felelős tapasztalásban, igazán legyünk ott, ha a tapasztalataikat meg akarják osztani velünk, és örüljünk nekik akkor is, ha sokban különböznek tőlünk.

Oláh Csilla gyermek és ifjúsági klinikai szakpszichológus